Szorult helyzetben
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy játékbolt. Színes volt és hatalmas, az ember szinte elveszett benne. S a játékok? Volt ott minden, sőt még attól is több: plüssök, legók, társasok; könyvek, babák, jelmezek; kardok, dínók, gyöngysorok; kirakók és sorozathősök, mikroszkópok és bűvészdobozok, labdák és csúszdák, kisautók és vonatok, és ki tudja, még mi minden…
Aki betért ide, tátott szájjal bámulta a szebbnél szebb, izgalmasabbnál izgalmasabb játékokat, olyanokat, amiket sehol máshol nem lehetett látni. Sajnos azonban ez szó szerint igaz volt, itt tényleg csak bámulni lehetett a játékokat, kipróbálni nem. Alfréd boltjában ugyanis, mert a tulajdonos a helyet is saját magáról nevezte el, a jelszó az volt, hogy: Mindent a szemnek, semmit a kéznek! Így a gyerekek csupán egy üvegvitrin mögött csodálhatták meg a vasúti terepasztalt, egy elkerített színpadon nézhették a mozgó babákat és üvegajtós szekrényekben figyelhették az óriási legóépítményeket.
Ezért bármennyire is fantasztikus hely volt Alfréd boltja, sokan mégis szomorúan távoztak onnan, hiszen mindent nem lehetett hazavinni, a nagy kedvencekkel pedig egy iciri-picirit sem lehetett játszani. Alfréd kényesen ügyelt a játékokra és a rendre a boltban, egyetlen szomorú szempár, egyetlen kérő tekintet, egyetlen szép szó sem hatotta meg. Egy szép napon azonban valami megváltozott. Alfréd vidám volt és kedves, dudorászott és elkezdett beszélgetni a vásárlókkal, amit előtte sohasem csinált. Sőt egyre többször mosolygott is. Kiderült, hogy Alfréd fülig szerelmes lett. Nemsokára megházasodott és gyerekei is születtek. Ahogy a kicsik cseperedtek, Alfréd szépen lassan rájött, hogy eddig mennyi mindent rosszul csinált.
Egy nap fogta magát, és lehúzta a rolót, egy hétre teljesen bezárta az üzletet. Senki sem tudta, mi zajlik odabent. Ám amikor újból kinyitott a játékbolt, az maga volt a csoda. Rögtön a bejáratnál két, embernél is hatalmasabb plüssmedve fogadta a betérőket, amiknek akár bele is lehetett huppanni az ölébe. Az egyik sarokban ezernyi legóból lehetett építkezni, a másik oldalon Csipkerózsika kastélya változott élő babaházzá, a bolt legvégében pedig egy óriási, többszintes terepasztal várta a járműrajongókat. Mindent meg lehetett fogni és mindent ki lehetett próbálni. A gyerekeket ki sem lehetett innen rángatni, de ha menni kellett, akkor is boldogan távozott mindenki, még azok is, akik üres kézzel indultak haza, hiszen mindig jót játszottak a boltban. Hamar ez lett mindenkinek a kedvenc játékboltja, így Alfréd a nevét is megváltoztatta.
Ezek után mi más is lehetett volna a hely neve, mint Kedvenc Játékbolt. Az átalakítás után azonban egyéb furcsaságok is történtek a boltban. Esténként ugyanis, amikor az utolsó vásárló is hazament, Alfréd gondosan lekapcsolta a lámpákat, kitette a Zárva feliratot és kulcsra zárta az ajtót… akkor kezdődött az igazi élet! A játékok életre keltek. Nem, nem az elemmel működő gépek vagy a távirányítós autók, hanem minden. És onnantól kezdve egészen hajnalig nem volt megállás, a bolt olyan volt, akárcsak egy folyton nyüzsgő metropolisz...
Ez a nap is úgy indult, mint a többi. A játékbolt nyitása után csak jöttek és jöttek a vásárlók, néhány gyerek azt se tudta, hova rohanjon, míg mások céltudatosan a hátsó rész felé vették az irányt, egyenesen a terepasztalhoz. Egész nap jártak rajta a vonatok, buszok, autók és munkagépek, volt olyan mozdony, amit egy pillanatra sem eresztettek el az apró kezek. Titán, a Siemens mozdony új volt a csapatban, és estéről-estére csak ámult és bámult, mi minden történik itt. Nem ismerte még az egész boltot, őszintén szólva még a saját terepasztalát sem, így hát elindult bebarangolni a helyet, ahová csöppent. Egyszer csak a terepasztal egy távoli sarkából halk kopácsolást és vidám éneket hallott. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy egy mellékvágány egyenesen a hegy belsejébe vezet. Szállt a por a bejárat felől, szinte már látni is alig lehetett, amikor hirtelen egy apró szerelvény zakatolt el Titán mellett.
A kis mozdony különleges csilléket húzott maga mögött, amik tele voltak fényes drágakövekkel és csillogó aranyrögökkel. Titán azonnal tudni akarta, mi folyik odabent, ő is szeretett volna ilyen kincseket szerezni. Fogta hát magát és berobogott a bányába. Előtte sohasem járt még bányában, a fiatal mozdony nagyon élvezte a titkos járatokat és a hegy különleges hangjait. Ahogy ment egyre beljebb és beljebb, a járat egyre szűkebb lett, de Titánt ez sem zavarta, mert az aranyásó törpék dudorászása egyre közelebbinek tűnt. Azt gondolta, hamarosan ő is felpakolhat a kincsekből, egy elágazásnál azonban elvétette az irányt. Elkanyarodott egy rég nem használt vájatba, és ekkor történt meg a baj! Titán túl nagynak bizonyult és beszorult. Se előre, se hátra. Némi gondolkodás után úgy volt vele, még egyszer megpróbál kiszabadulni a hegy öleléséből. Összeszedte minden erejét, hatalmas gázt adott és ismét nekilódult. A baj azonban csak tovább fokozódott.
Ahogy sikerült egy kicsit megmozdulnia, a hegy is vele együtt gördült, és a háta mögött beomlott az üreg. A lehulló kövek teljesen elzárták a kifelé vezető utat. Hajnalban a törpék – mit sem sejtve a történtekről – elindultak haza. Pontosabban az eredeti helyükre a boltban. A szabály ugyanis az volt, hogy reggel 6 órára mindenkinek vissza kellett térnie a saját polcára, nehogy bárkinek is feltűnjön a játékok titkos éjszakai élete. Titán azonban ott ragadt egyedül a vaksötétben. Csak a létszámellenőrzéskor derült ki, hogy eltűnt. A boltban hihetetlen galiba támadt, egyesek jajveszékeltek, hogy mi történhetett vele, mások azon aggodalmaskodtak, nehogy lebukjanak emiatt, és voltak, akik ész nélkül rohangálva próbálták megtalálni. Ám ezektől a villamos mozdony nem került elő, az idő a bolt nyitásáig pedig vészesen fogyott.
A keresés már majdnem kudarcba fulladt, hiába néztek be minden sarokba, minden polcra, még a pénztárgép alá is, nem bukkantak a mozdony nyomára. Ekkor egy kis denevér hozta a hírt, hogy a terepasztalon bányaomlás történt. Minden mentőegység azonnal a helyszínre sietett, ahol a bányamozdonyok és markolók a törpék irányításával megkezdték a kövek kihordását. A mentés sokáig tartott, de végül sikerült szabaddá tenni a vájatot. Titán csodával határos módon néhány karcolással és egy nagy adag tapasztalattal megúszta az éjszakai kalandot, így mindenki legnagyobb örömére ő is gyorsan visszagurult a helyére. És ebben a pillanatban már kattant is a zár és nyílt az ajtó, hogy egy új nap kezdődhessen a boltban…
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt