A szeretet fénye

ünnep Mese

2021.11.29 12:38
szerző: Csohány Domitilla

Hideg volt és sötét. Az utca már teljesen kihalt. Se emberek, se autók. E különleges napon a tömegközlekedés is leállt már délután. Mindenki otthon volt és várta az angyalokat. Az elmúlt hónap nyüzsgésére és rohanására csak a boltok kirakatai emlékeztettek, amelyek most is úgy fel voltak cicomázva, mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy vége van, bizony elérkezett a várva várt ünnep, a pihenés, a játszás, az elcsendesedés és az egymásra figyelés időszaka. 

Az elnéptelenedett utca csendjét csak egyvalaki lépte törte meg. Lassú, súlyos lépések voltak ezek, mégis határozottan mentek egy irányba. Bandi bácsi minden évben útra kelt ilyenkor. Régóta, ki tudja, mióta egyedül élt már. Ahogy leszegett fejjel rótta a fagyos aszfaltot, néha fel-felpillantott egy-egy zsúfolásig telepakolt kirakatra, a villódzó fényekre, a házak ablakából kiszűrődő televízió kékes fényére, majd ment tovább a földet bámulva. Közben eszébe jutott az ő  gyermekkora. Akkoriban december elejétől kezdve egész télen át hatalmas volt a hó, de akkora, hogy a kisebb gyerekek el is tűntek benne, a karácsonyok is szinte kivétel nélkül mind fehérek voltak.

A karácsonyfára azt a néhány díszt, ami rajta volt, maguk készítették papírból, dióból, mégis minden évben az volt a világ legeslegszebb fája. Mikor egyesével meggyújtották rajta a gyertyákat, az egész család köréje gyűlt, és együtt énekelték kedvenc dalaikat. A fa alatt csak néhány ajándék volt, de nem is a doboz mérete volt a lényeg. Azt az egy fából faragott mozdonyt, amit negyedik karácsonyán hozott neki a Jézuska, a mai napig is nagy becsben tartja. Ez volt álmai mozdonya, pedig nem villogott, nem sípolt, mégis ez volt a világ legjobb, fából készült vasparipája. Nem véletlenül vágyott mozdonyra, hiszen akkoriban a gőzmozdonyok igazi sztárok voltak. Az jelentett mindent. Azzal lehetett nagyobb távolságokat megtenni, az hozta a fát, a szenet, az árut…

A gőzösök is sokfélék voltak, volt köztük kicsi, nagy, erős, gyors, hangos, szerkocsis és szertartályos. Még ha füstöltek és kormoztak is, az emberek hálásak voltak nekik. Ma a gőzösök – néhány különleges alkalmat leszámítva – már csak a múzeumban pihennek. Bandi bácsi azonban sosem feledkezik meg róluk. Talán miattuk nem érezte magát magányosnak sem, hiszen tudta, hogy a barátai, az imádott mozdonyok, pontosabban gőzösök számítanak rá. A Szentestét mindig az ő körükben töltötte, most is éppen hozzájuk tartott. Bandi bácsi ugyanis nemcsak kisgyerekként, hanem felnőttként is rajongott a mozdonyokért, masiniszta lett. Igazi masiniszta, aki gőzmozdonyokat vezetett. Tudta, hogy ezeknek a hatalmas gépeknek lelkük van.

Gyakran beszélt hozzájuk és becézte őket. S most, hogy már eljárt felettük az idő, ő ugyanúgy imádta mindet. Idén, december 24-én este azonban nem várt dolog történt: hirtelen minden elsötétült. Áramszünet. Az emberek nem is tudták, mitévők legyenek. A karácsonyi zenék elnémultak, tévét sem lehetett nézni, a telefonok, ha lemerülnek, nem lehet feltölteni, ezért senki sem mert hozzájuk nyúlni. Kétségbeesett tekintetek kukucskáltak ki az ablakokon. Bandi bácsi már szeretett gőzösei között volt, de neki is feltűnt, hogy a város fényei mind kialudtak. Felmászott hát egy vezérállásba, s látta, hogy a házakban is csupa sötétség lakozik. Ismét eszébe jutott a saját gyerekkora, s tudta, hogy a csoda most sem maradhat el.

Gondolkodott, hogyan segíthetne, de csak egy régi legenda jutott az eszébe, amiről fogalma sem volt, hogy igaz-e. Egy réges-régi elbeszélés szerint Annamari a gőzösök között is különleges volt. Hatalmas lámpájával olyan fénypompát tudott árasztani, amitől még a legsötétebb éjszakákon is ragyogott. És volt még valami. Senki sem tudta, hogyan csinálja, de lámpájával titokban mindig ő borította fénybe a vasútállomást és az ott álló karácsonyfát is. Ez azonban már csak a múlt – ha egyáltalán igaz volt. Annamari az utóbbi években sokat unatkozott, gyakran magányosnak, feleslegesnek és elhagyatottnak érezte magát.


Bandi bácsi azonban gondolt egy merészet, megpakolta az öreglány tűzszekrényét és már indultak is. Annamari két fújtatás között halk duruzsolásba kezdett: „Szeretetet a házakba, fényességet a szobákba.” S lám, a legenda igaznak bizonyult. Amerre csak mentek, az ünnepi fények mindenhol kigyúltak, a házak ablakában látni lehetett, ahogy a karácsonyfák fényei meghittséget és szeretetet árasztanak. De csak a fák fényei ragyogtak, semmi más. És abban a pillanatban több nem is hiányzott senkinek. Az emberek a fák köré gyűltek, és szépen, csendben ünnepeltek, néhol még egy közös ének is fel-felcsendült. 

 

Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt