Irány Afrika!

Fecske Mese

2021.10.07 14:13
szerző: Csohány Domitilla

A tóparti nádas levelei egyre szárazabbak, de még nagy az élet a takarásában. A hajnalok már harmatosak, a nappalok azonban még a nyarat idézik. Pedig jócskán benne vagyunk már az őszben, amiről a sárguló falevelek is árulkodnak. Az ilyen meleg októberekben csak úgy nyüzsög a természet. Mindenki tudja, hogy ki kell használni a téli álom előtti utolsó lehetőségeket, fel kell tankolni az éléskamrát vagy a pocakot.

A békák bőszen kapkodják a bambán lelassult őszi legyeket, a mocsári teknős is ki-ki kukucskál az iszapos vízből, hátha jön egy potyafalat. Az óriási, kéken-zölden csillogó szitakötők, mint valami vadászrepülők, hangos zúgással, villámgyorsan cikáznak a tóparton apró falatok után kutatva. A tóhoz az erdei állatok, mókusok, vaddisznók is sűrűn járnak le inni. Nem is csoda, amennyi makkot mostanában megesznek! És természetesen a madarak sem tétlenkednek. Már amelyik még itt van. A gólyák ugyanis már rég elrepültek délre, de a fecskék, ők bizony még javában csivitelnek! Iszonyat ricsajt csapva bátran vetik bele magukat egy-egy utolsó rovarfelhőbe. A hangzavart csak a tó mellett elhaladó vonat ritmikus zakatolása nyomja el néha.

Egy álmos reggelen Csiri, a fecskecsapat vezetője azonban úgy döntött, eljött az indulás ideje. – Nem várhatjuk meg, amíg teljesen rosszra fordul az idő és elfogy az összes rovar, útra kell kelnünk, hogy biztonságban megérkezzünk téli pihenőhelyünkre – mondta. A fecskék neki is álltak készülődni, kivéve egy csapat folyton izgő-mozgó, folyton viháncoló, folyton mással foglalkozó fecskegyereket, akik persze most sem figyeltek oda Csiri beszédére. Helyette inkább szlalomversenyt rendeztek a nádasban, majd a mozdony hangját meghallva, azt próbálták megelőzni. A rendszeresen arra járó V43-as imádja a tópartot is, és a fecskéket is, szívesen vesz részt minden mókában, még a versenyben is, lehagyni azonban sohasem sikerült még a kis villás farkú madaraknak.

A fiatal fecskecsapat most is úgy belefeledkezett a játékba, hogy észre sem vették az idő múlását és a többiek útra kelését. Este a szokottnál csendesebb volt ugyan a nádas, de ez sem tűnt fel nekik. Mivel éppen találós kérdéseket tettek fel egymásnak, nem volt idejük ráeszmélni, hogy már nekik is el kellett volna indulniuk a melegebb kontinens felé. Az éjszaka azonban már nem volt olyan barátságos. Hiába bújtak össze, áztak-fáztak a hirtelen feltámadó fagyos szélben és viharban. Hajnalban döbbenten eszméltek rá, hogy a többiek már mind útra keltek és egyedül maradtak itt, a közelgő ítéletidő határában. A távolban ugyanis már látszottak a baljós előjelek, a fekete felhők és a hideg beállta, amikor már biztos, hogy ennivaló sem akadna a számukra. A tóparton is bármerre néztek, nem látták az ismerős társakat. A békák beásták magukat az iszapba, a mókus bevackolt az odújába, rovaroknak pedig nyoma sem akadt. Még egy árva kósza légy sem kóválygott sehol… Mit volt mit tenni, kiültek a felsővezetékre kupaktanácsot tartani. – Akárhogy sietünk, nem fogjuk utolérni a többieket, és ha a vihar ilyen tempóban közeledik, lehet, hogy az is lecsap ránk. Most mitévők legyünk? – csipogták aggódva, de ötletük nem nagyon akadt.

Ekkor azonban egy hatalmas sípolás rázta fel őket kétség- beesésükből.

– Beszállás! Irány Afrika! – kiáltott hangosan mozdony barátjuk. – Gyerünk, ha most elindulunk, még utolérhetjük a többieket! Elvégre én vagyok a leggyorsabb közületek – kacsintott a kis csapatra a villamos mozdony. A fecskék nem sokat teketóriáztak, felültek a tetőre és már száguldottak is egyenesen a tenger felé.

A V43-as mindent beleadott, soha ilyen gyorsan nem robogott még, de megérte, a fecskék sikeresen eljutottak a tengerig, onnan pedig már egyedül is át tudtak repülni a meleg Afrikába. A mentőakció sikerének hamar híre ment, a villamos mozdony a kitüntetése mellé szép új festést is kapott. Fecskéről, mert ma már így becézik őt, mindenki tudja, hogy ő a leggyorsabb az összes V43-as mozdony között.

 

Írta: Csohány Domitilla Illusztráció: Győri Zsolt