– Figyelem! Figyelem! Meghoztam a legújabb nyaralókat, akik már alig várják a hűsítő csobbanást! A vonatút során előkerültek a vízipisztolyok és úszógumik is, jegyvizsgáló kollégám legnagyobb örömére. Kedves nyaraló utasaink! A Balaton balra, Szenes jobbra található. Javaslom, hogy a gyerekek előbb öreg gőzös barátunkat másszák meg, hogy ha véletlenül szenesek lennének, le tudják magukat mosni a strandon – viccelődött Dezső, a motorvonat, aki ismét teli kocsikkal gördült be a csopaki vasútállomásra. Hiába, nyáron nem volt megállás a balatoni vonalakon. A szerelvények dugig voltak, akárcsak a tópart, de szerencsére Dezső állandó jókedvvel állta a sarat, jött-ment, fordult és gördült egyik állomásról a másikra.
A tömeg nem zavarta, a gyerekeket imádta, gőzmozdony barátját pedig mindig örömmel látogatta meg. Egyedül Szenes, az öreg 375-ös gőzös sóhajtozott nagyokat. Hogy miért? Senki sem tudta. Igazi sztár volt a Balaton parton. Bár már régóta nem közlekedett, nagy becsben tartották. Kiemelt helye volt a csopaki vasútállomáson. Jól látszódott az elsuhanó vonatok és autók ablakaiból is. Nem volt olyan gyerek – és felnőtt sem –, aki ne csodálta volna meg, akinek ne csalt volna mosolyt az arcára. Azt persze szerette, ha megmászták vagy vele fényképezkedtek.
Arra is büszke volt, hogy rengeteg titkos üzenetet őrzött. Dezső mindig szerette volna megtudni, hol rejtegeti ezeket a leveleket, de Szenes még neki sem árulta el. Soha senkinek nem mondta el, hogy az egyik lámpájában van a titkos üzenőhely. A tűzszekrénye azonban már régóta üres volt és a dugattyúi sem mozogtak hosszú évek óta. Ez volt a gőzmozdony egyetlen bánata, de tudta, hogy eljárt fölötte az idő, nem füstölheti tele a strandolók törülközőit a parton zakatolva. Pedig Szenes fénykorában ugyanolyan fürgén jött-ment, mint most Dezső, és akkor még a füstjének is örültek.
Szerencsére a nyári napok gyorsan elröpültek, a 375-ös gőzmozdonynak nem sok ideje volt bánatán gondolkodni. Csak éjszaka, amikor minden elcsendesedett. Így tett azon a gyönyörű, augusztus eleji, csillagos nyári éjjelen is, amikor a gőzös az eget bámulta. Csodálta a csillagképeket és arról ábrándozott, hogy egyszer újra megpakolják és begyújtják a tűzszekrényét, a gőz meghajtja a dugattyúit, a kéményén hatalmas füst kezd el gomolyogni, és a kerekei szépen lassan forogni kezdenek. Ahogy így ábrándozott, egyszer csak hullócsillagok sora húzott el a fényes égbolton…
– Gyorsan, gyorsan! Kívánnom kell valamit! Mit kívánjak? Jaj, nem jut eszembe semmi! – esett hirtelen kétségbe a gőzmozdony, annyira váratlanul érte a hullócsillagok látványa. – Egy finom széntortát? Vagy, hogy egyszer én is hajókázhassak a Balatonon? Esetleg…
De a gondolatát már nem tudta befejezni, mert a hullócsillagok gyorsan elsuhantak a messzi végtelenségbe. Ott és akkor azonban ez sem érdekelte. Csak állt és nézte-nézte a távoli fénylő pontokat. Nem is vágyott most semmi másra. A másnap reggel lustán indult. Szenes sokáig szeretett volna aludni, de hamar megzavarták álmát. Ugyanis a szokásosnál is nagyobb volt a nyüzsgés a csopaki vasútállomáson.
Az állomásfőnök sorra adta az utasításokat, a forgalmista ide-oda rohangált, a környék pedig kezdett megtelni bámészkodókkal. A gőzmozdony egyszer csak azon kapta magát, hogy éppen a víztartályát töltik és a tűzszekrényét pakolják tele. Sercegő hang, a tűz fellobbant, a víz felforrt, a következő pillanatban pedig már egy hatalmasat sípolt, és újra ott robogott a Balaton partján, pont úgy, mint régen. Szenes soha nem volt még ilyen boldog! Szinte repdesett az örömtől, és olyan gyönyörű füstfelhőket eregetett, amilyet még nem látott a világ. A nyaralók mind megcsodálták, integettek neki, ő pedig csak ment, zakatolt, ahogy egy igazi gőzöshöz illik. Útközben Dezsővel is szembetalálkozott, akinek csak ennyit súgott oda:
– Higgy az álmaidban! Azóta Szenes minden este a csillagos égboltot fürkészi, és tudja, semmit sem kell mondania. A hullócsillagok úgyis tudják, mire vágyunk igazán.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt