A svájci hegyek után Babetta Franciaország felé zakatolt. Régi vágya volt, hogy lássa Párizst és a világhírű Eiffel-tornyot, hiszen – vasmasina lévén – imádta a lenyűgöző vasszerkezeteket. Az út a francia főváros felé azonban nem volt túl kellemes: egyesek ugyanis olyan őrült tempóban száguldottak el mellette, hogy szegény kicsi dízellány nem is látta, ki volt az, csak egy-egy csíkot látott elsuhanni. Ráadásul egy villámgyors vonat majdnem el is sodorta, épphogy át tudott térni a másik vágányra. De bocsánatkérés helyett csak dudálást, lekiabálást és morcos tekinteteket kapott.
– Micsoda beképzelt egy társaság! Nem értem, miért kell folyton így rohanni! – háborgott Babetta, mikor végre feltűntek előtte Párizs fényei, és hirtelenjében minden idegesítő alakot elfelejtett, akivel útközben találkozott. Érkezése után egy kicsit megpihenhetett a hatalmas fejpályaudvaron, gondolta, itt már semmi rossz nem történhet vele. Ám a nagy nyüzsgésben egy furcsa beszélgetésre lett figyelmes. Két ultramodern, hosszú orrú TGV – egy ezüst és egy fehér színű – fejtegette nagyképűen, hogy minek közlekednek olyanok a síneken, akik nem tudnak legalább 200-zal menni.
Kiderült, hogy útközben ők voltak azok, akik majdnem lesodorták a sínről a kis dízellányt. Babetta hűtővize egyre jobban kezdett felforrni, s mikor már nem bírta tovább hallgatni a két pökhendit, odament, és kikérte magának ezt a stílust: – A vasút nem csak száguldásból áll, sőt vannak, akik kifejezetten a szép tájakat és a kellemes zötykölődést szeretik az utazásokban. Erre a kijelentésre az ezüstmozdony egy öntelt pillantást vetett a pici zöld mozdonyra, majd szó nélkül továbbállt.Theo, a fehér TGV azonban csak állt, és szinte megbabonázva nézte, hallgatta Babettát.
– Hahó, hallod, amit mondok? – kérdezte egy idő után a dízellány, de a TGV továbbra is csak állt szótlanul. Arcára mosoly ült ki, és hirtelen mindenben igazat adott Babettának. Elgondolkodott korábbi viselkedésén, és udvariasan elnézést kért, majd váratlanul randevúra hívta a kis mozdonyt. Babetta azonban ilyesmiről hallani sem akart. Különösen egy ilyen nagyképű alakkal nem szeretett volna semmilyen közös programot. – Engeeeem???
Hiszen annyi gyönyörű, modernebbnél modernebb mozdonylány van itt! – sorolta a kifogásait, de Theót mindez nem érdekelte. – Te vagy a legkülönlegesebb lány, akivel valaha találkoztam. És a legbátrabb. És a legvagányabb – mondta, miután megtudta, hogy Babetta egyedül vágott neki felfedezni Európát. Babetta azonban hajthatatlan volt. Ekkor Theo eltűnt egy időre… Néhány óra múlva azonban egy hatalmas levendulacsokorral jelent meg Babetta előtt. – Most hoztam Neked, egyenesen Provance-ból. Ott most minden lila színben pompázik, ameddig csak a szem ellát, levendula virágzik mindenhol. Babetta nagyon örült a virágoknak, de azt hitte, hogy Theo át akarja őt verni.
– Az nem lehet, Provance az ország másik végén van, ennyi idő alatt nem lehet megtenni ezt az utat. Ekkor tudta meg, hogy a TGV a leggyorsabb vonatok egyike, aki néhány évvel ezelőtt még gyorsasági világrekordot is felállított, több mint 500-zal ment egy út során. Babettát végül elvarázsolta a sok kedves szó és a szép virágok, így másnap egy közös városnézésre mentek. A kis mozdony olyan jól érezte magát, mint még soha, boldog volt, és szinte a fellegekben járt. Különösen, amikor Theo megmutatta neki, milyen is az igazi száguldás! Maga után csatolta a kis dízelt, és már indultak is 300-zal a létező legszuperebb helyre Párizs közelében.
Az úti cél a mesés Disneyland volt. Hajmeresztő hullámvasutakon kanyarogtak, majd együtt rémüldöztek és jókat nevettek a szellemvasúton, végül megcsodálták Csipkerózsika kastélyát. Babetta csodás napokat töltött Párizsban, egészen addig, amíg ismét útra nem kellett kelniük. Hiszen a vasút nem állhat le... Theo folytatta hihetetlen száguldását, Babetta pedig Spanyolország felé indult tovább. Mostantól azonban egy kis csokor levendula mindig ott virít az ablakában, hogy emlékeztesse őt szerelmére, a világ egyik leggyorsabb vonatára.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt