Klasszicista épületnek tűnik, de valójában a szocialista-realista építészet jellegzetes műve. De annyira mégsem, hiszen tervezője az ötvenes évek végégig sok munkát nem nagyon kapott.
1953 szeptemberében angol munkásdelegáció érkezett hazánkba a Szakszervezetek Országos Tanácsának meghívására. Az esemény mindenképpen rendhagyónak számított, hiszen a vasfüggönyön túlról csak ritkán engedtek be nyugati állampolgárokat. A brit vendégek azonban nem jelentettek veszélyt a népi demokráciára, épp ellenkezőleg. A korabeli sajtó gátlástalanul használta ki őket propagandacélokra. Ilyennek tekinthető a Szocialista Vasútért című lap riportja is, amelyben egy vasutas vendéget, bizonyos John Cottont szólaltattak meg. A London-Midland állomás dolgozója elmondta, hogy „mindenütt szabad, vidám, megelégedett” emberekkel beszéltek. „Láttuk azt is, hogy milyen élelmiszerbőség van” – tette hozzá, de a cikkből az is kiderült, hogy Cotton „nagy elismeréssel beszélt Székesfehérvár állomás új felvételi épületéről”.
A rabul ejtett nemzeti karakter
Mi persze tudjuk, hogy 1953-ban nem sok szabad, vidám és megelégedett ember volt Magyarországon, élelmiszerbőség pedig egyáltalán nem volt. A székesfehérvári vasútállomás azonban varázslatosnak tűnhetett. A régi felvételi épületet lebombázták a 2. világháborúban, ezért újat kellett építeni. Az átadásra már 1951-ben sort kerítettek, de az állomás akkor még félkész állapotban volt. 1953-ra készült el teljesen. (Erről bővebben, két évvel ezelőtt írtunk, a Vasutas magazin 2021. novemberi számában.) Az állomási tervpályázatot a negyvenes évek végén írták ki, amit Kelemen László nyert meg. Az építész mégsem lehetett maradéktalanul elégedett. Az 1951-es nyitány előtt tartotta első kongresszusát a Magyar Építőművészek Szövetsége, s mielőtt „lefektették az új irányvonalat”, Révai József bírálta az 1945 óta elkészült vagy építés alatt álló műveket, ami nem kevés álmatlan éjszakát okozhatott a tervezőknek. Révai nem volt megelégedve Kelemen munkájával sem, a „szovjet eredményeket” éppúgy hiányolta, mint a „nemzeti karaktert”. „Kiszabadította magát a funkcionalista és technológiai követelmények kizárólagosságából – jegyezte meg –, mégsem volt képes kikristályosítani olyan megjelenési formát, mely hazánkban és korunkban az épülő állomásépület eszmei tartalmát, összbenyomásában, közérthetően és művészi eszközökkel megoldotta volna”. Persze Révai mondókája csak zárt körben hangozhatott el, és legfeljebb annyi következménye volt, hogy Kelemen Lászlót az 1950-es évek végéig mellőzték. (Másik jelentős vasútállomási terve, a debreceni, 1958-ban készült, a felvételi épületet 1961- ben adták át.)
Kiállítás mutatta be
Természetesen a hivatalos propagandában nem hangozhattak el efféle kritikák; mi több, 1952. augusztus 20-án, a székesfehérvári kultúrházban nagyszabású kiállítás nyílt, amelynek fókuszában Fejér megye szocialista fejlődése állt. A tárlaton – nem meglepő módon – Sztálinváros (a mai Dunaújváros) építése volt a leghangsúlyosabb, de a dicsőségből bőséggel jutott Székesfehérvárnak, a székesfehérvári vasútnak is. „Egy régi, kopott fénykép bakterházhoz hasonló, rozoga kis épületet ábrázol: ez volt Székesfehérvár vasútállomása az 1860-as éveikben. Mellette romba dőlt, kiégett épület – ezt mutatja a második, 1945-ben készült kép. A következőn már az épülő, új állomás eddig elkészült részét látjuk. A negyedik – nem kép, hanem modell: az új székesfehérvári vasútállomás oszlopcsarnokos, kupolás épületének kicsinyített mása. Miként a múlt századbéli bakterház és a korszerű, hatalmas állomásépület – úgy áll egymással szemben Fejér megye múltja, és jövője. Ezernyi fénylő pont a múlt homálya helyén, ragyogó világosság a sötétség felett
– ezt a változást tükrözi az augusztus 20-án megnyíló kiállítás” – írta ekkor a Szabad Nép, ami legfőképp azért érdekes, mert „kupolás” makettet említenek, de egy évvel később, az átadott felvételi épületen már semmiféle kupola nem volt. De nem is hiányolta senki. A klasszicista és szocialista realista stílusjegyeket egyaránt magán viselő székesfehérvári épület egyszerre tűnt ógörög templomnak és birodalmi erőközpontnak, a timpanonjában elhelyezett kalászos-kalapácsos Rákosi-címert a fölötte elhelyezett vörös csillag világította meg (ma egy szárnyaskerék látható ugyanott), de a felvételi épület mérete is a pályaudvarokat idézte. Tízmillió forintot költöttek rá, ami akkoriban elképesztően magas összegnek számított.
Kultúra az állomáson
A kifejezetten az utazóközönség részére szolgáló épületcsoport 16 méter széles előcsarnokában és a csatlakozó épületekben számos szolgáltatást beindítottak, de nemcsak vendéglátást, újságárusítást, csomagmegőrzést, vagy például fodrászatot, ami akkoriban szinte kötelező volt a nagyobb állomásokon. Például több könyvtár is létesült, sőt többféle speciális váróterem is. A korabeli sajtóbeszámolók szerint a gyermekes anyák várótermében csecsemőgondozó helyiség, szoptatófülke, fürdőszoba és fekvőhelyek is voltak, kultúrváróban sakk, dominó és egyéb társasjátékok várták az utasokat. A tanulók részére is külön várótermet rendeztek be, a leglátványosabb azonban „a képzőművészet” előtérbe helyezése volt.
Az új pályaudvar előcsarnokából a várótermekhez vezető lépcsőfeljárónál most építették be Pittuk József és Gács György (helyesen Pituk József és Z. Gács György – a szerk.) nagy méretű művészi üvegfestményét. A közeli hetekben kerül a pályaudvar város felőli homlokzatának főbejárata fölé két szép dombormű. Az egyiket Győri Dezső szobrászművész készítette és megjeleníti a vasút szerepét az iparban, a másik relief Marisa István szobrászművész alkotása és a vasút jelentőségét mutatja be a mezőgazdaságban
– írta 1953. május 9-én a Magyar Nemzet, hozzátéve, hogy a pályaudvar előcsarnokát két hatalmas, egyenként 7x4 méter terjedelmű freskó fogja díszíteni. A cikkből kiderül, hogy a Népművelési Minisztérium zártkörű pályázatot írt ki a freskók tervezésére „A vasút a szocializmus építésének szolgálatában” , illetve a „A vasút az üdülés szolgálatában” témakörökben. Az előbbit Konecsni György, az utóbbit pedig Bán Béla és Béres Jenő festőművészek nyerték.
Az a bizonyos két kép
Végül Konecsni György és Béres Jenő hatalmas pannója került a falakra – tehát óriási táblaképek és nem freskók –, de a művek csak 1959-ben készültek el. Mindez attól érdekes, hogy az évtized végén már megkezdődött (a hatalom jóváhagyásával) a modernizmus térhódítása a hazai képzőművészetben, ám e két mű még egyértelműen a szocialista realizmus stílusjegyeit hordozza magán. Konencsni képének bal oldalán egy gőzmozdony eleje van, a háttérben pedig egy nehézipari üzem kontúrjai láthatók. A cselekmény e két jellegzetes objektum között zajlik: egy vasutas kezet ráz egy gyári munkással, mások ládára helyezett tervrajzot böngésznek. Különös, de a kép előterében látható női munkaerő is férfias vonásokkal rendelkezik: nadrágot visel, bal kezében szerszámosláda, jobbjában kábel. A másik kép kevésbé „szájbarágós”. Béres munkája balatoni vasútállomást mutat. Befutott a vonat, a peronon üdülők fogadják az újonnan érkezőket, a kép jobb oldalán a Balaton is látható vitorlással, kishajóval. A kép nemcsak témájában, de alakjaiban is kevésbé anakronisztikus, mint „a szocializmus építése”. „A Balaton-parti téma üde plein-air atmoszférát áraszt. A háttér növényzetéből jobbra előbukkan a tó tükre vitorlással, gőzhajóval. A színes nyári ruhákba öltözött nők, férfiak, gyermekek mozgalmassága változtatják a festmény, melyet mestere szinte hiánytalanul ki tudott tölteni meghittséggel, a korai nyári üdülés kellemes emlékeivel. A szituáció jellegéből következik, hogy a szereplő alakok felsorakoztatása esetlegesebb, lazább, mint Konecsni György tablóján. A formákat, foltokat Béres Jenő puhábban kezeli, ami így meg is felel feladatának, a mozgó levegő, az áradó fény nem tűri a pontosabb szikárabb motiválást…” – írta 1961-ben a Művészet folyóiratban Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria későbbi igazgatója, azt is megjegyezve, hogy „a két fehérvári falkép felszabadulásunk utáni képzőművészetünk legtiszteletreméltóbb vállalkozásai közé tartozik”. Az előzmények és az ideológiai háttér ellenére is elmondható, hogy szerencsére a székesfehérvári vasútállomás, illetve az itt látható képek és domborművek nem estek áldozatául a történelemnek, a politikának, és a mai napig megtekinthetők az állomáson. Van, aki megcsodálja őket, van, aki mosolyog rajtuk, és van, aki észre sem veszi, de abban vélhetően egyetért, hogy szegényebbek lennénk nélkülük.
