A Külső-Józsefváros talán legjellegzetesebb épületegyüttese 111 éve szolgál több száz ember lakóhelyéül. Építésekor a hallatlanul modernnek számított, nemzedékek sora nőtt itt fel, számos film forgatási helyszíne volt, egykori fürdője pedig a kilencvenes évek kultikus szórakozóhelyeként vált közismertté.
1868-ban alakult Magyar Királyi Államvasutak már születése pillanatában nagyobb célokat tűzött ki annál, mint hogy „hétköznapi vasúttársaságként” jelentős profitra tegyen szert. A MÁV nemzeti vasúttársaságként elsősorban az ország érdekeit tartotta szem előtt, felemelkedésével a nemzet nagyságát is reprezentálni kívánta. Azon lehet vitatkozni, hogy e célnak mennyire volt köze bárminemű objektivitáshoz, ám a jó szándékhoz nem férhetett kétség. A kezdetben igen szerény hálózattal rendelkező nemzeti vasút nemcsak a vonalak kiépítésében és üzemeltetésében képzelte el a jövőt, mások mellett a hazai járműgyártás felvirágoztatását is szem előtt tartotta. Ennek jegyében szerezte meg néhány éven belül a Magyar-Belga Gép- és Hajtóépítő Társaságot, illetve a Magyar-Svájci Vasúti Kocsigyárat, amelyek nem véletlenül települtek a Kőbányai útra, az első hazai üzemeltetésű pesti pályaudvar, Józsefváros közelébe. A két cég utódjaként jött létre 1870. augusztus 1-jén a Magyar Királyi Államvasutak Gép- és Kocsigyára, amely hamarosan saját igazgatóságot is felállíthatott. A gyár első igazgatója az a Zimmermann Frigyes volt, aki korábban a milánói Schlegel-féle gépgyár műszaki igazgatójaként, majd az általa alapított karlsruhei Geschwindt és Z. Gépgyár vezetőjeként bizonyított. A gyárban elsőként kokszszállító kocsikat és a később 335-ös sorozatszámot kapó III. osztályú gőzmozdonyt építették 1873-ban, húsz évvel később pedig megünnepelhették az ötszázadik mozdony átadását is. De következő ötszáz elkészítéséhez már csak három év kellett, míg az 1500-as darabszámot 1900-as évben érte el a későbbiekben MÁV Gépgyárként, majd MÁVAG-ként emlegetett gyár, ahol nemcsak lokomotívokat és kocsikat, de például hídszerkezetet is építettek.
Jól lakni
A gyár fejlődése nyomán egyre több munkáskézre volt szükség, és igaz ugyan, hogy a munkások eleinte nehéz körülmények között, napi 12-16 órát dolgoztak szerény fizetésükért, a századforduló után – a szervezett munkásság megerősödésének köszönhetően – nemcsak a munkakörülmények javultak, de a szociális juttatások köre is kibővült. Mindezt a legjobban az a VIII. kerületi épülettömb szimbolizálja, amelyet közvetlenül a Kőbányai úti gyár mögött, a Delej utca, a Golgota utca, a Bláthy Ottó utca (akkor: Szapáry utca) és a Vajda Péter utca (akkor: Simor utca) határolta telekre – egy régi temető helyére – építettek Lipták Pál tervei alapján. Az építési költségeket, 4 800 000 koronát a MÁV Gépgyár állta, a munkálatok 1908 nyarán kezdődtek, és 17 hónap múlva már be is költözhettek az első lakók, kizárólag a gyár dolgozói. E szolgálati lakások akkoriban a csúcstechnológiát testesítették meg a szegényebb rétegek számára. Minden lakásban öntöttvas, ún. Jobbágy-féle kályha volt, a fűtéshez a vállalat biztosított kedvezményes tüzelőt. A lakók a Hangya Szövetkezet telepi boltjában vásárolhattak be, de volt hentesüzlet is, illetve pékség a szemközt lévő gyár kapujában. Ünnepek előtt kedvezményes vásárokat is rendezett a gyár vezetése. Egy 1910-es ismertetőből kiderül, hogy a lakásokban légszeszvilágítás van, illetve légszesz-főzőkészülékek, amelyek pénzbedobással működnek. De a több mint 30 négyzetméteres lakásokba angol vécé is került, amely ugyancsak ritkaságszámba ment akkoriban. Nem véletlen, hogy a korabeli házirendben nemcsak a „brit closet” használatát ismertették, de a dugulásveszélyre is felhívták a figyelmet. A kolóniának saját víztornya volt, ami pedig a tisztálkodást illeti: a föld alatt korszerű közös fürdő is épült. A fürdőhöz a víztorony alagsorában működő a kazánház biztosította a meleg vizet, s a kétmedencés, gőzfürdős, fürdőszobákkal felszerelt létesítményt elvileg háromszázan is használhatták egyszerre, szolgáltatásai között fürdőorvosi kezelés, masszázs és fodrászat is volt – persze nem ingyen. A telep 1910-re nyerte el végleges formáját, ekkor avatták fel azt a kultúrházat, amit szintén ott lakók vehettek birtokba. Jelentőségét mutatja, hogy a létesítmény avatóünnepségén Jászai Mari is fellépett.
Tetszik, nem tetszik
Noha a kolónia korszerűségéhez és egyedülállóságához nem férhetett kétség, a Népszava 1910-ben kelt cikkében nem voltak elalélva az újdonság varázsától. „Az építkezés nem jelent lakásszaporulatot, mert a MÁV munkáslakásaiba a gyárnak olyan munkásai költöztek, akik eddig a főváros környékén, főleg Kispesten, Erzsébetfalván, Dömsödön és Vecsésen laktak, tehát költözködésükkel nem üresedtek meg pesti lakások. De más szempontból sem jelenti az építkezés a jólétnek vagy az általános szükségnek megfelelő szociálpolitikát, mert hiszen a MÁV Gépgyár vezetősége a munkáslakások építésével nem akart és nem tett egyebet, mint magához kötötte a munkásokat. A dolog annyira világos, hogy nem lehet félreérteni. Az építkezés nem a munkások, hanem a gépgyár javára történt. Azokat a munkásokat, akiknek a gyár hajlékot ad, teljesen a kezében tartja. A lakbért a munkabérből kéthetenként hivatalosan vonják le” – írta a cikk szerzője, bár mindezt illett volna árnyalni azzal a kiegészítéssel, hogy az itt lakók vélhetően nem találtak volna jobb állást, fővárosi lakást meg különösen nem. Olyannyira nem, hogy amikor majd’ hatvan évvel később, az addigra – az 1959-ben létrejött szocialista nagyvállalat után – Ganz-MÁVAG-nak nevezett telepet meglátogatta egy újságíró, szintén a gyárban dolgozókkal találkozhatott. „Szoba-konyha-WC: ennyi egy lakás. Ennyi a Jeránek családé is. Hajdanában még a nagyapa, a kovács kapta a MÁVAG-tól, itt született és itt él ma is felségével és egyetlen gyermekével Jeránek Gyula lakatos (ma anyagbeszerző), s ez az otthona az unokának, a motorszerelőnek, aki egyetemre készül…” – olvashatjuk Gergely Mihály 1966-os Munkásdinasztiák a Ganz-MÁVAG-ban című riportjában, a Budapest folyóiratban, pedig a cikk születése idején már nem beszélhettek „klasszikus munkáskolóniáról”. A lakótelep 1964-ben a Fővárosi Tanács kezelésébe került, ettől kezdve a megüresedett lakások kiutalása Józsefváros jogköre lett, s így nemcsak a vasúti gépgyár dolgozói költözhettek ide. De ennél sokkal nagyobb problémát okozott, hogy a korábbi szolgáltatások is (portaszolgálat, karbantartás, fürdő, boltok stb.) megszűntek, a telep pedig ugyanolyan elbírálás alá került, mint az összes VIII. kerületi tanácsi (értsd: önkormányzati) lakás.
Az egykori kolónia „egyedülállósága” csökkent az ott élők körében, ugyanakkor egyre többen keresték fel – más okokból. A kultúrház Vörösmarty Művelődési Ház néven a kerület legnagyobb és legszínesebb programmal kecsegtető kulturális intézménye lett, ahol a szabás-varrás tanfolyamtól az avantgárd színielőadásig mindenki találhatott kedvére való programot, a ház még moziként is működött. És ha már itt tartunk, arról sem feledkezhetünk meg, hogy a kolónia számos film forgatási helyszínévé vált az 1970-es évektől kezdve; a legismertebb itt készült produkció a Csinibaba című film volt 1997-ben. De még ennél is nagyobb ismeretséget hozott az egykori fürdő helyén kialakított alternatív szórakozóhely, a Fekete Lyuk, amely 1989–1995 között működött, s jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 2019-ben a Kiscelli Múzeumban nagy szabású kiállítást rendeztek az emlékére.
A lakótelep ma is áll, minden bizonnyal ráférne némi felújítás, ám az azóta öröklakásokká lett – és többnyire zuhanyozóval kiegészített – egykori bérlemények nem veszítettek értékükből, sőt a környék más régi ingatlanaival összehasonlítva az itteni négyzetméterárak magasabbak az átlagnál. A lakásokat leginkább fiatalok keresik a belváros közelsége, a jó tömegközlekedés, és persze az utánozhatatlan hangulat miatt.