Nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha a múlt század közepén, a dombóvári atombunker átadásakor nemcsak az építmény feleslegességét hangsúlyozták volna, de még azt is hozzáteszik, hogy 2013 nyarán egymás sarkát fogják taposni az emberek, hogy megnézzenek egy vasúttörténeti kiállítást.
1953-ban a dombóvári vasutasélet legfeljebb annyira volt izgalmas a sajtó számára, mint bármely más, hasonló nagyságrendű üzem: mi történt a különféle vállalati ünnepségeken; milyen munkaversenyek, sportesemények zajlottak; hogyan teljesítettek a szocialista brigádok? A hírekből a korabeli olvasó nem is sejthette, hogy a Tolna megyei vasúti csomópont jelentősége abban az évben megsokszorozódott. Az állomástól nem messze ugyanis egy szépnek nem mondható, nagyméretű betontömb épült. A háromemeletes építmény falai másfél méter vastagok, vasbeton tetőzete háromméteres volt, bővebb információt azonban nem közöltek róla, nem avatták fel ünnepélyesen, és – szerencsére – nem is volt arra szükség a következő évtizedekben, hogy működőképességét kipróbálják. Az építmény ugyanis egy bombabiztos bunker volt, ahová háború esetén a pécsi vasúti igazgatóságot evakuálták volna. Azért éppen ide, Dombóvárra, mert a település viszonylag távol esik az egykori jugoszláv határtól, ami akkor stratégiai jelentőséggel bírt.
Állomásról állomásra
A gyűjtemény a dombóvári állomásfőnökség egykori főművezetőjének ötletéből és elhivatottságából született. Beles Lajos 1959 óta dolgozott a vasútnál, ám nemcsak a munkája érdekelte, hanem a múlt is. Erről tanúskodnak történeti munkái: 1998-ban a dombóvári fűtőházak, egy évvel később a dombóvári gazdasági vasutak, 2002-ben pedig a Dombóvári Vasutas Sportegyesület történetét írta meg. De Beles Lajos ennél is hamarabb kezdeményezte egy vasúttörténeti gyűjtemény létrehozását. Ahogy egykori kollégája, Kovács Sándor mondja, az ötlet akkor született, amikor 1986-ban Vilniusban jártak hivatalos úton, és az ottani vasútállomás épületében láttak egy vasutasrelikviákkal berendezett szobát. Beles Lajos addigi gyűjteményét – újabbakkal kiegészítve – egy évvel később a vontatási főnökség épületében helyezték el. Az üzemi területen lévő kiállítás afféle házi múzeumként működött húsz éven át, a körülményes bejutás miatt „civilek” csak nagy ritkán láthatták. De 2008-ban a gyűjteményt sikerült olyan helyre költöztetni, ahová mindenki könnyedén eljuthatott: a dombóvári gazdasági vasút egykori felvételi épületébe. Az új kiállítást a Múzeumok Éjszakáján láthatta a nagyközönség, a reményteli jövőt azonban megakasztotta a városi döntés, hogy az épületnek más funkciót találtak. Egy évvel később – ugyancsak a Múzeumok Éjszakáján – már új helyszínen, a zeneiskolában, az egykori légoltalmi pincében nyílt meg a tárlat, de már ekkor nyilvánvalónak tűnt, hogy az a helyiség a nedvesség miatt alkalmatlan lenne hosszabb tárolásra. Így került képbe az egykori bunker, amely 2013 tavaszán vált a gyűjtemény otthonává. És immár a hagyományokhoz híven, ez is a Múzeumok Éjszakáján nyitotta meg kapuit. És innen már költözni sem kellett, így jövőre a tizedik évfordulót ünnepelhetik.
Még nincs tele
2013 őszén más jelentőségteljes esemény is történt Dombóváron: a londoni 6:3 hatvanadik évfordulójának tiszteletére, a névadó jelenlétében felavatták a Buzánszky Jenő Stadiont, melynek megnyitóján fiatalok játszották újra az „évszázad mérkőzését”, a legendás hátvéd pedig díszpolgári címet kapott. De nem csak azt. A program a „bunkerben” folytatódott, ahol Buzánszky Jenőt annak örömére köszöntötték, hogy akkor volt éppen hetven éve, hogy a vasút szolgálatába lépett. A labdarúgó 1947-ig dolgozott (és focizott) a dombóvári vasútnál, ennek ékes bizonyítéka – egyebek mellett – az a szolgálati táblázat is, amelyből kiderül, hogy Buzánszky 1944. október 27-én tette le a vasutasesküt. „Jenő bácsi egyszerűen nem akart hazamenni, annyira jól érezte magát” – emlékszik vissza a nagy napra Herczeg Gyula szakmai vezető, aki Kovács Sándor „alapítóval” együtt viseli gondját a múzeumnak – társadalmi munkában.
Képtelenség lenne felsorolni, hogy az elmúlt két évtizedben mi minden került a gyűjteménybe. Herczeg Gyula a felajánlott kollekciókat emeli ki. Beles Lajos gyűjteménye mellett más vasútbarátok hagyatéka is Dombóvárra került. Az egyik Mayer Józsefé, aki a MÁV tisztképző jogtanácsosa volt, és megszállottan gyűjtött mindent, ami a vasúthoz kapcsolható: gyűjteményében az amerikai kalauzsíptól a tisztképző végzőseinek tablóin át olyan fantasztikus dolgok megtalálhatók, mint például egy díszes emléklap „A Magyar Kir. Államvasutak Gépgyárában gyártott 500. vasúti gőzmozdonynak 1893. május hóban való elkészülte alkalmából”, vagy az az írógéppel írt, ma már abszurdnak tűnő levél 1941-ből, mely szerint „a Magyar Királyi Államrendőrség részére f. évi január hó 10-től engedélyezett 100 darab szabadjegy terhére 100 darab szabadjegy kiadható”. A páratlan gyűjteményt a jogtanácsos fia ajánlotta fel – azután, hogy az illetékes múzeumok részéről nem tapasztalt különösebb érdeklődést. „Azt mondták neki, hogy átveszik a hagyatékot, de nem tudják kiállítani. Mivel itt bőven van hely, még egy külön kiállítóteret is berendezhettünk erre a célra, – mondja Herczeg Gyula, hozzátéve, hogy amikor a Mayer család eljött megnézni a kiállítást, nem tudták visszatartani könnyeiket a meghatottságtól. Hasonlóképp jártak el az egykori vezérigazgató-helyettes, Berta János hagyatékával is. Ha nem veszik át a sok-sok értékes iratot, könyvet és fényképet, akkor bizonyosan a szemétdombra került volna.
Ettől érdekes
A különleges helyszínen és az itt látható érdekességeken túl a dombóvári kiállítás attól is példátlan vállalkozás, hogy kötetlenebbül működik, mint egy szigorú szakmai elvek alapján működő múzeum – itt elsősorban az érzelmek döntenek. Ami régi és ami a vasúttal kapcsolatos, annak helye van a dombóvári bunkerben, teljesen mindegy, hogy egy öreg lámpa vagy egy 100 évvel későbbi telexgép; lehet Németh István mérnök-főintéző arcképes igazolványa, vagy annak a forgalmi személyzetnek a nagyméretű tablója, amely a Keleti pályaudvar 50 éves jubileuma idején állt szolgálatban. Nem kötődik szorosan a vasutasélethez, de mindenképpen érdemes arról a két szobáról is szólnunk, amelyek közül az egyikben a „bunkerhagyaték”, vagyis az itt maradt polgári védelmi eszközök, a másikban pedig a szocialista propaganda egykori nyomai láthatók – Lenin arcképe, Kádár János-tábla május elsejei felvonuláshoz, vörös drapériára kitűzött jelmondatok stb. –, olyan „kegytárgyak”, amelyeket nem lehet komolyan venni. Ha nem felajánlás útján kerülnek a régi tárgyak Dombóvárra, akkor általában csere útján. Kovács Sándor megemlíti, hogy az M63 dízelmozdonyból mindössze tízet gyártottak, de két tábla is a birtokukba került, amiért jó néhány régi értéket kaptak cserébe… Vannak persze másféle együttműködések is: az eszéki állomásfőnök horvát vasutas-egyenruhákat hozott magyar egyenruhákért cserébe. Herczeg Gyula és Kovács Sándor leginkább azt sajnálja, hogy járműmodelljeik nincsenek, a gyerekeket pedig a régi egyenruhák, tárgyak, fényképek, iratok annyira nem izgatják. Ezen most úgy próbálnak segíteni, hogy a közeljövőben rendbe hozzák azt a terepasztalt, amit nemrég kaptak ajándékba. A múzeum kedden és csütörtökön 13-16 óra között látogatható, de a Múzeumok Éjszakáját idén sem hagyják ki, és persze a Vasutasnapon is nyitva tartanak.