Csüngött a jégcsap nagy hegyesen az ereszen. És olyan peckesen, gőgösen tekintett alá a befagyott pocsolyára, mintha nem is egy anyától lettek volna. Valósággal átdöfte tekintetével. De ez egy cseppet se bántotta a páncélba öltözött pocsolyát.
– Hé, te! – mordult le a jégcsap, mint egy goromba úr a cselédre.
– Szólítottál, testvér? – rebbentette föl lecsukló hópilláit a szundikáló pocsolya.
– Testvéred a tócsa meg a sárlé, megdermedt litty-lotty. Meg ne lássalak itt, alólam elkotródj!
– Ha én litty-lotty, akkor te pitty-potty. Testvér, de nagy legény vagy, mióta meggémberedtél! Fenn hordod nagyon azt a lelógó orrod. Pedig, ha eszed volna, emlékezhetnél, hogy velem együtt egy szürke felhőből születtél.
– Én veled, testvér? Soha, soha! Eredj a pokolba! Takarodj, megmondtam! Mire vársz?
– Hogy a nyakamba essél, testvér! Hogy kitörd a nyakad, te goromba mitugrász! A szóváltás közben a jégcsap észre sem vette, hogy egészen kimelegedett. Amire észrevette, már késő volt, mert:
- Kipp-kopp! – kezdtek hullni róla a cseppek.
– Kipp-kopp, pricc-precc! – robbantak szét, ahogy a pocsolya jegére csöppentek.
De aztán fölkelt a nap is. És engedett a pocsolya is. A kipp-koppból pitty-potty lett.
– Pitty-potty, litty-lotty.
– Délre már boldogan ölelkeztek a pocsolya s a volt jégcsap. Egymást noszogatva indultak a sánc felé, hogy onnan a patakba, a patakból a folyóba jussanak, hogy a tengerbe érve hatalmas hajókat ringassanak. És alig várták, hogy újra felhőként szállhassanak az egyre kékülő égen, ahol majd gyönyörű repülőgépek bújócskáznak bennük.