Idén októberben ünnepelték Németország újraegyesítésének harmincadik évfordulóját. Nem véletlen, hogy Cserjési Jenő projekt szakértő munkatársunk is 2020-ban részesült egy különleges kitüntetésben: Dr. Erdő Péter esztergom-budapesti érsek, bíboros úrtól vehette át a Szent Adalbert érmet, mely rendkívül nagy elismerése katolikus jócselekedeteinek. Jenő ugyanis feleségével, Ildikóval karöltve kelet-berlini politikai fogvatartottaknak, a délszláv háború idején pedig magyar menekülteknek segített Berlinben, miközben egy felfelé ívelő szakmai karriert kezdett építeni a német fővárosban. Meséljen most ő!
Miért lett villamosmérnök?
Nagyapám MÁV főmozdonyvezető volt, édesapám pedig villamosmérnök, így egyértelmű volt, hogy én is hasonló utat választok. A Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára jártam, ahol a nyolcvanas években az informatika még a villamosmérnöki tudományokhoz tartozott. A számítógépközpontokban és a tanszéken hatalmas, szekrényméretű számítógépeken dolgozhattunk, jóval lassabb munkatempóban, mint manapság. A gépek erőteljesen melegedtek, meg lehetett fagyni a klimatizált gépszobákban (nevet). A mérnöki kutatásokban két út állt az egyetemisták és kutatók előtt: vagy költséges fizikai kísérleteket végeztek, vagy elkezdtek számítógépes modellezéssel foglalkozni. Én ez utóbbit választottam, ami akkor nagyon nagy kihívás volt. Egy, olyan világon egyedülálló modellező programmal dolgoztam (EMTP - Electromagnetic Transients Program), ami a fizikai jelenségekre előállított matematikai számításokkal vezetett le különféle szimulációkat. Ezzel vizsgáltam, modelleztem a villamosenergia-hálózatokon és a nagyfeszültségű kapcsoló berendezéseken megjelenő tranziens jelenségeket itthon is és később Németországban is. Ezek segítségével elméleti alapon lehetett kikísérletezni biztonságos, nagy üzembiztonságú elektrotechnikai rendszereket. Ez volt a diplomamunkám témája is, ami nagy elismerést kapott. Közvetlen ipari haszna az volt, hogy az eredményei alapján számos zárlati és egyéb kellemetlen jelenséget meg lehetett előzni, az eredmények beépültek a gyártásba, ezáltal a villamosenergia-szolgáltatás biztonságosabbá válhatott. A nyolcvanas évek közepén dolgoztam a Paksi Atomerőmű vezérlő automatikáinak tervezésén is tervezőmérnökként.
Sokáig kutatóként dolgozott, mikor és hogyan került Nyugat-Berlinbe?
1987-ben mentem ki először Nyugat-Németországba a Carl Duisberg kölni társaság támogatásával. Egy hathetes szakmai tanulmányúton jártam több kiemelkedő német villamosipari gyártó cégnél, majd 1989. január elején egy tíz hónapos tanszéki ösztöndíjjal utaztam ki Nyugat-Berlinbe a Műszaki Egyetemre oktatni, kutatni. A Konrad Adenauer Alapítvány több évre meghosszabbította ezt a támogatást, mellette alapos, mély politikai és gazdasági képzést is adott. Akkoriban ez hatalmas lehetőség volt, a négy nagyhatalmi állam által igazgatott metropolisz igazi kulturális, tudományos és társadalmi paradicsom volt számomra. Feleségem, Ildikó is velem jött, ő angol-amerikai irodalmat tanult másoddiplomásként az egyetemen. Mindketten hívő katolikusok vagyunk, így azonnal csatlakoztunk az ottani német és magyar keresztény közösségekhez. Akkori vezetőnk, Walter atya szívügye volt a kelet-berlini üldözöttek támogatása. Így hát mi is átjártunk a Checkpoint Charlie-nál, a határőr ruhába öltözött Stasi tagok figyelő tekintetétől kísérve. Politikai fogvatartottakat látogattunk a börtönökben, és az élelmiszercsomagok mellé mindig becsempésztünk egy kis nyomdafestéket is, hogy a kelet-berlini közösségek röpiratokat tudjanak gyártani. Szerencsére ezeken sosem buktunk le, de máskor engem azért kétszer letartóztattak, egyszer a Friedrich Straße-i S-Bahn határátkelőnél, majd a schönefeldi repülőtéren tranzitban. Megúsztam egy kis anyagi veszteséggel.
Ott volt, mikor megnyitották a falat?
Emlékszem, egyszer késő éjjel végeztem a munkámmal, hazafele tartottam, és csak azt láttam, hogy mindenütt emberek örvendeznek, tele az utca mosolygó arcokkal. Kérdeztem, mi történt, és akkor újságolták, hogy megnyitották a fal átjáróit. Nagy népünnepély volt éjjeleken át, a kocsmákban ingyen sört osztogattak. Akkoriban nem volt mobiltelefon és internet. Fogtam a fényképezőgépem, és dokumentáltam az eseményeket egy éven át. Németország újraegyesítésének idején viszont kitört a hosszantartó délszláv háború, és sok vajdasági magyar menekült Berlinbe. Feleségemmel fáradhatatlanul fordítottuk a menekültek dokumentumait. Egyáltalán nem beszéltek idegen nyelven. Hivatalokba jártunk velük, papírokat hitelesíttettünk nekik, hogy új életet kezdhessenek vagy kivándorolhassanak távolabbi országokba. A kisgyerekeseket nagyon sajnáltam. Mindent megtettünk, hogy ne toloncolják őket vissza. A Kohl korszak 1989-1993-ig tartó időszakáról gyakran tartok előadást, kis könyvecskét is írtam róla, és egy tablós, kiállítható fényképtárlatot is készítettem. Egy konferenciakötetben éppen nyomdában van egy cikkem „A Kohl korszak és keresztény értékrend” címmel. A német újraegyesítés a fal megnyitásától Kohl kancellár vezetésével jogilag egy évig tartott. A pénzügyi egységesítés, az újraépítés egy hosszabb folyamat, mely még ma is tart.
A rászorulók segítéséért harminc évvel később jelölték a Szent Adalbert Érem kitüntetésre. Milyen érzés volt átvenni azt Erdő Péter bíboros úrtól?
Egy régi ismerős plébános javaslatára terjesztettek fel a díjra. A Szent Adalbert Érem kitüntetés nagyobb fokozatát tavaly Tarlós István úr kapta meg bíboros úrtól. Talán ez is mutatja, hogy az emlékérem súlya sem elméletben, sem gyakorlatban nem kicsi, hiszen csak a plakett fél kilós. (nevet) Az elismerést augusztusban, az Esztergomi Bazilika templombúcsú nagymiséjén vehettük át. Az egész szertartás felemelő élmény volt, meghatódva hallgattuk a bíboros úr szívmelengető prédikációját. A végén pedig, mikor átadták az érmet, Ildikóval együtt, a könnyeinkkel küszködve vettük át a kitüntetést. Napokig sírtam a meghatódottságtól, ha rá gondoltam. Egy közös ebédre is meghívást kaptunk a prímási palota dísztermébe.
Ma is vannak hasonlóan nemes cselekedetei?
Ma már komoly jótékonysági projektekben nem veszünk részt, gondozási vagy műszaki feladatokban segítünk az óbudai katolikus közösségekben. Ezen kívül állandó meghívottja vagyok a Konrad-Adenauer-Alapítvány rendezvényeinek és háttérbeszélgetéseinek, mint legeslegelső magyar alumni, mely számára kiindulópont és irányelv a keresztény emberkép. Legfőbbképp azonban a munkánknak élünk és támogatjuk harmadéves pszichológushallgató lányunkat. Ő terapeutaként szeretne dolgozni, örökölte a feleségem empatikus készségét, de addig még több évet kell tanulnia.
Meséljen a cégnél betöltött szakmai szerepéről!
Berlinből egy budapesti osztrák cég csábított haza, és több mint egy évtizedig informatikai vezetőként dolgoztam. A MÁV csoportnál tizenhat éve dolgozom. Hét évig kiemelt informatikai projekt koordinátor voltam, 2011 óta pedig a MÁV START-nál döntéselőkészítő majd projektszakértőként tevékenykedek, jelenleg a Projekttámogatás és folyamatmenedzsment szervezetnél. Én vezettem be a német A.W. Scheer professzor által kidolgozott ARIS-programot /Architecture of Integrated Information Systems/, amely a nagyvállalatok üzleti folyamatait modellezi és optimalizálja, elemzi kockázatait és az azokat támogató informatikai rendszereket. Általa közérthetően, látványosan dokumentálható, ábrázolható és számítógépen tárolható az egész cég működése. A folyamatmodellezést támogató modern informatikai rendszerek használata csak látszólag költséges, hiszen kitűnően jelzik a rejtett kiadásokat és hiányosságokat, a párhuzamosságokat, a megtakarítási lehetőségeket, ezáltal rengeteg pénzt takarítanak meg a vállalatcsoportnak. Legfontosabb projekt az INKA2, mely magába foglalja a vonatközlekedtetés, a vontatás, a vezénylő folyamatok fejlesztését, a projektmunkatársak is ezzel a rendszerrel dolgoznak, majd a Volánbusszal közös tarifaközösség kialakítását, a menetrendek összehangolását is lehet ezzel modellezni, megalkotni. Az ARIS rendszer előre tudja modellezni a későbbi működtetési elképzelések megvalósíthatóságát és hatékonyságát is.
Hogy telik egy napja?
Minden nap fél kilenckor kezdem a munkát, négykor tartok egy kis pihenőt, majd este újra nekiállok, és sokszor éjfélig is dolgozom. Rettenetesen élveztem 2011-től az ARIS bevezetését, a munkatársak képzésének és szakmai workshopjainak megszervezését, sok embert megismertem cégcsoporton belül, szeretem a csapatot, az eredmények magukért beszélnek, de ez nem ment volna a munkámhoz kapott jelentős vállalatvezetői támogatás nélkül. A rendszer a hobbim és a munkám is volt. Már csak három és fél évem van a nyugdíjig, az operatív témavezetést már átadtam egy fiatalabb, rátermett kollégának. Azonban a cégcsoportos vezetőkkel és szakemberekkel rendszeresen az ARIS alkalmazásrendszer jövőbeli határtalan lehetőségeiről gondolkodunk, ezért nem tudom, képes leszek-e majd három év után „kiszállni a vonatból”. Ezt egy életen át kell játszani.