Mazsola a legimádnivalóbb kis mozdony a nagy mozdonyok között. Mondhatnánk rá azt is, hogy cuki, méghozzá nagyon cuki, de ez szerinte inkább ciki. Mármint a lecukizás. Végtére is ő egy komoly dízelmozdony, méghozzá egy M28-as. Ritka kincs. De hiába nem szerette a cukizást, (mint a gyerekek az arcra telibe kapott nyálas puszikat), ha valaki ránézett, még- is az volt az első mondata, hogy: Milyen …! Jó, többször nem mondjuk ki, úgyis látja mindenki. És hát a neve! Nem véletlenül lett Mazsola, ráadásul tényleg olyan édes!
Szóval Mazsola egy tolatómozdony, egész nap a fűtőház környékén dolgozik. Ide tol-oda tol, ide-oda, ide-oda… Most lehet, hogy nem tűnik túl izgalmasnak a munkája, pedig nagyon is fontos tagja a csapatnak. Ő állítja össze a szerelvényeket, nélküle sokkal lassabb lenne minden.
Márciusban Mazsolán is úrrá lett a tavaszi fáradtság, ami nem is csoda, hiszen télen minden nehezebb. A sok fagy és hó, de neki akkor is dolgozni kellett, amikor a kocsik kerekei inkább jól odacuppantak a sínhez és nem igazán akartak megmozdul- ni. Ezért mostanában bizony-bizony előfordul, hogy Mazsola többet szundikál, néhanapján pedig egy-két szabadnapot is kivesz.
A langyos tavaszi idő, a madarak egyre hangosabb csicsergése, az ismét előbújó bogarak lelkes zümmögése azonban az ő fáradtságát is legyőzte, úgyhogy nem is szándékozott tovább lustálkodni. Irány dolgozni – gondolta magában vidáman, új erőre kapva. Csakhogy az első gázfröccs után érezte, hogy valami nincs rendben. Ismét gázt adott, de rögtön köhögött is egy nagyot. Órák teltek el, mire mindent átvizsgált magán, de nem talált semmi betegségre utaló jelet. Sem olajfolyás, sem biztosítékhiba, sehol egy zárlat, még az önindító is tökéletesen működik.
– De akkor mi lehet? Csak nem dugulás?
– tanakodott a kis dízel, és elkezdte végignézni a kipufogót. – Remélem, nem dugott valaki viccből krumplit a kipufogómba! Messze még április elseje – morgott egy kicsit, aztán hirtelen néma csend lett a döbbenettől. Erre azért ő sem számított.
Egy fészek! Igen. Egy csinos, mérnöki precizitással megalkotott kis fészek ült a fülkéje tetején, éppen a kipufogója közepén. – Most hogy? Most mit? És akkor… – kereste a szavakat, de ebben a pillanatban őrült cikázás támadt körülötte, mintha két villám próbált volna belecsapni. Szemét becsukta, próbálta magát még kisebbre, szinte láthatatlanra összehúzni, mikor rájött, hogy csak az újdonsült lakói érkeztek meg. Két fekete rigó volt az.
– Elment az eszetek? – kiabált rájuk tőle szokatlan módon Mazsola, aztán gyorsan el is szégyellte magát. – Akarom mondani, hogy jutott eszetekbe pont az én kipufogómra építeni a fészketeket?
– Olyan mélyen aludtál, és te vagy itt az egész állomáson a legcukibb! – válaszolta megszeppenve a két rigó.
– Még hogy cuki! Mazsola vagyok, egy nagyon fontos tolatómozdony – kérte ki magának, de ahogy ezt kimondta, el is nevette magát, és rájött, hogy cukiság ellen nincs mit tenni. – De hogy fogok most dolgozni?
A rigók hebegtek-habogtak, aggódtak és csipogtak, hiszen a fészekben már a tojások is ott lapultak. Ezt már képtelenség átköltöztetni máshová.
– Nyugi, megoldjuk! – kacsintott rájuk Mazsola, azzal kiírta a fűtőház ajtajára, hogy: Betegség miatt zárva. Ne zavarj!
A többi mozdony sajnálta tolatóbarátjukat, de a gyors gyógyulás érdekében nem zavarták. Mikor azonban már eltelt egy hét, gyanússá kezdett válni Mazsola hiánya. Be-bekiabáltak hozzá, hogyléte felől érdeklődtek, de mindig azt a választ kapták, hogy minden rendben van. De akkor miért nem jön dolgozni? Az állomás élete belassult, a mozdonyok alig értek oda időben az induláshoz, veszélybe került a menetrend, de Mazsola csak nem akart mozdulni. Egy nap aztán halk, de éles csipogást hallottak bentről.
A többiek nem bírták tovább a rejtélyes esetet, Szergej felfeszítette a hatalmas vasajtót, és meglátták, hogy Mazsola „feje” közepén ott díszeleg egy fészek, tele sok kis éhes rigófiókával.
– De cukik! – sóhajtotta el magát mindenki. És ezzel most Mazsola is egyetértett.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt