– De jó lenne egyet csobbanni! – ábrándozik Spuri, az Mk48-as mozdony, aki a magyar tenger partján dolgozik már sok-sok éve. Hm, ki hallott már olyat, hogy egy mozdony fürdőzzön?
– Ez nem ér, az emberek pancsolhatnak, a békák fejest ugrálhatnak, a madarak megmártózhatnak, a halakról már nem is beszélve… Én meg itt sülök meg a kánikulában, szinte még a csavarjaim is megolvadnak!
– dohogott magában a piros mozdony. Pedig így is szerencsésnek tarthatja magát, hiszen a Balaton partján dolgozik, egészen pontosan a Balatonfenyvesi kis- vasútnál. Az öreg mozdony nap mint nap kényelmesen, döcögősen szállítja a turistákat. Nem rohan sehová, az utasok is élvezik, hogy gyönyörködhetnek a tájban, és hogy a nyitott kocsikban a menetszél kicsit legyezi őket a nagy hőségben. Csak azt nem érti senki, miért éppen Spuri a neve az Mk48-asnak, mert sok mindent el lehet róla mondani, kivéve azt az egyet, hogy villám- gyors lenne.
Nevének különös története van. Ehhez vissza kell ugranunk az időben egészen addig, amikor a nagyszüleitek is gyerekek voltak. Akkoriban még nagyobb élet volt itt, mint ma a vakáció alatt. Spuri fiatal mozdonyként sokat dolgozott a nyári betakarításokon, hiszen azokban az időkben rengeteg cukorrépát termeltek errefelé. Spuri is lelkesen jött-ment a teherszállítmányokkal, míg egyszer valami furcsa érzése nem támadt. Olyan volt, mintha valaki figyelné. Szó se róla, ha valaki el akar rejtőzni, a berek, ez az ingoványos, mocsaras nád- tenger az egyik legkiválóbb hely erre. De ki akarná őt meglesni? Nincs neki semmi titkolnivalója. Az érzés azonban csak nem múlt, és Spuri egyre inkább félve közelítette meg a nádast. Eleinte csak gyanakodott, később aggódott egy kicsit, végül már úgy be volt rezelve, hogy zakatolni is alig mert.
Neki volt igaza! A nádasból két szempár csillant meg, amihez hatalmas szarv és dühösen fújtató méretes orrlyukak is társultak. Egy vad vízibivalybika volt az. Régen gyakran legelésztek a környéken. Nem is csoda, hiszen imádták a vizet, tudtak dagonyázni, és bizony a répaföldre is oda-oda tévedtek… Spuri azonban nem tetszett a bikának. Egyáltalán nem. Sőt, kifejezetten idegesítette.
Spuri nem is értette. – Hát ártottam én valaha valakinek? – kérdezte folyton, de a választ sosem várta meg. A nádas közelébe érve inkább őrült tempóra kapcsolt. Csak úgy spurizott, hogy a bika utol ne érje. Mert bizony a bivaly megkergette, nem egyszer, nem kétszer. Volt néhány szoros pillanat, de végül a mozdonynak mindig sikerült elmenekülnie a bika elől.
S hogy mit ártott ennek az egyébként jámbor állatnak Spuri? Igazából semmit, de az a szép, rikítóan piros színe igencsak felbőszítette a bikát. Pedig micsoda gyönyörű fényezése volt! De a bikát nem lehetett meggyőzni, ki nem állhatta a piros színt. Így hát Spurinak maradt a spurizás, és emléknek a neve.
Mert ma már nem legelésznek szabadon vízibivalyok, csak egy kicsit távolabb, a Kis-Balatonnál, egy rezervátumban él egy nagy csorda, így Spuri szépen, ráérősen zakatolhat a Balaton partján és a somogyi lankák között. Persze, ha szükség lenne rá, most is bele tudna húzni!
Írta: Csohány Domitilla Illusztráció: Győri Zsolt