Peti nagyon várta már az idei őszt. És nemcsak azért, mert most kezdte az iskolát, hanem mert az iskola a városban van, és oda vonattal kell bejárnia minden nap. Márpedig Peti imádja a vonatokat. Amíg óvodás volt, csak a házuk ablakából integetett kedvenc mozdonyainak, mert csak nagyritkán utaztak a városba. De most, hogy már 6 éves is elmúlt, bérletet is kapott. Óvodáskorában az anyukája alig bírta felébreszteni és rávenni a reggeli mosakodásra, öltözködésre. Most azonban, mintha kicserélték volna Petit. Korán kipattan az ágyból, és egyedül fel is öltözik. A szülei rettenetesen büszkék rá. Még akkor is, ha azért a nagy igyekezet, hogy minél hamarabb kiérjenek a vasúti megállóba. Ott ugyanis Peti minden nap lelkes integetéssel köszönti az éppen befutó szerelvényeket: – Nézd anya, ma Csörgő jött értünk! Ma Piroska a soros, szuper! Szia Bitang, de jó, hogy te jöttél!
És ez így ment minden hétköznap reggel, Peti lelkesedése nem hagyott alább. Pedig a rövidnadrágot felváltotta a hosszú, és gyakran az esőkabátot is fel kellett venni. Majd jött a mellény, dzseki, lehullottak a fák színes levelei, végül előkerültek a nagykabátok is. A novemberi éjszakák és hajnalok már igencsak fagyosak, most is csak úgy hasít a jeges szél. A gyerekek sapka, sál és kesztyű nélkül már nem indulnak sehova. Kivéve Petit, akit hiába kérlel az anyukája, apukája, sőt az iskolában a tanító néni is, ő bizony nem akar sapkát és sálat húzni. Mindig azt mondogatja: – Én nem fázom, a vonaton pedig úgyis meleg van.
Egyik reggel Peti azonban nem állt ott a peronon a hatalmas iskolatáskájával. Hiába kereste Bitang, nem találta sehol kis barátját. Nagyon hiányzott neki a fiú hangos nevetése. Lehet, hogy csak szünet van a suliban – tűnődött magában az M41-es. Mikor azonban Peti már több napja nem volt a megállóban, Bitang lelassított a házuk előtt és bekukucskált az ablakon. Látta, hogy barátja bizony az ágyat nyomja.
Bitang nagyon megsajnálta a kisfiút, hiszen tudta, hogy betegnek lenni csöppet sem jó. Az a sok orrfújás, köhögés és láz! Bár a mozdonyoknál szerencsére nincs se megfázás, se nátha, de az utasoktól sok rémisztő dolgot hallott már menet közben! Ha például folyton bedugul az ember orra, hiába fújja, semmi eredménye. Jöhet az orrszi-porszi vagy az orr- spray. – Nem is tudom, melyiket választanám! – tanakodott Bitang. És a taknyos zsebkendőket sem szerette, amik néha elszórtan hevertek a kocsi padlóján.
Másnap Bitang ismét bekukucskált Petihez, de a fiú még mindig az ágyban feküdt. Jó pár napba beletelt, mire Peti jobban lett és ki tudott kelni az ágyból, hála a sok finom, meleg teának, vitaminoknak és pihenésnek. A következő hétre Peti teljesen meggyógyult és újra mehetett iskolába. Már alig várta, hogy ismét vonatozhasson, és persze az osztálytársai is hiányoztak neki. Reggel a vasúti megállóban azonban hiába várta a többi utassal együtt, hogy felszállhassanak a meleg, fűtött kocsiba. A vonat nem jött. 10-20-30 perc után sem. Azon a reggelen pedig éppen Bitang lett volna szolgálatban, de a piros dízel nem indult el. Ilyet még soha nem csinált. Ott gubbasztott a fűtőházban, és még az ütközőjét sem dugta ki onnan. A többi mozdony rögtön sejtette, hogy valami baj történt. Mikor megpróbált beindulni, csak „köhögött” a motorja. Pedig a mozdonyoknak télen-nyáron, hóban-fagyban helyt kell állniuk. Kiderült, hogy Bitang is lebetegedett.
– Mégis csak van mozdonynátha is? – kérdezte ijedten mozdonytársaitól, akik ezen jót mosolyogtak.
– Mozdonynátha szerencsére nincs, de aki nem veszi komolyan a karbantartásokat, az bizony így jár – emlékeztették barátai Bitangot, aki bizony mindig csak halogatta és állandóan kibúvókat keresett, amikor el kellett volna mennie a szerelőműhelybe egy kis téli felkészítésre. Szerencsére nem volt komoly a baj, de az M41-es néhány napra így is kiesett a forgalomból, és megállapította, hogy betegnek lenni tény- leg nem jó. A szerelők azonban gyorsan kezelésbe vették a könnyelmű és kissé átfagyott dízelt. A hátára nagy takarókat tettek, a legfinomabb olajokat hozták neki, és feltöltötték fagyálló folyadékokkal, így a mozdony napról napra jobban lett. Mikor Bitang teljesen meggyógyult, első útja természetesen Petihez vezetett, ahol a megállóban hatalmas duda- szóval köszöntötte kis barátját. Azóta pedig egészen biztos, hogy egyikük sem indul útnak sál nélkül.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt