kultúra Ajánló

Koncertet ad a MÁV Szimfonikusok és Maxim Vengerov
2021.10.05 09:12
szerző: Fenyő Gábor

Október 25-én Pécsett, a Kodály Központban ad koncertet a MÁV Szimfonikusok Maxim Vengerov közreműködésével.

 

Műsor

Brahms: Hegedűverseny

Brahms: II. szimfónia

Közreműködik: Maxim Vengerov (hegedű)

Vezényel: Takács-Nagy Gábor

Tizenegy évvel ezelőtt, 2010. december 16-án, Kodály Zoltán születésnapján, a „Pécs – Európa Kulturális Fővárosa” program keretében zajlott le a Kodály Központ hivatalos avató ünnepsége. Az épület hangversenyterme csaknem 1000 fő befogadására alkalmas, akusztikája, technikai felszereltsége elismerten világszínvonalú. A Pannon Filharmonikusok otthona, de pódiumán rendszeresen fellépnek világhírű vendégművészek is. A Kodály Központ fennállása 10. évfordulójának méltó megünneplését 2020-ban megakadályozta a koronavírus-járvány, erre az eseményre közel egy év késéssel kerül sor, 2021. október 25-én. A hangversenyen a szintén jubiláló, alapításának 75. évfordulóját ünneplő budapesti MÁV Szimfonikus Zenekar játszik, a műsorban Johannes Brahms két műve hangzik el, a zeneszerző életművének legderűsebb darabjai közül.

A hangverseny karmestere Takács-Nagy Gábor, aki 1956-ban született, a nevét viselő vonósnégyes révén vált világhírűvé. A kvartett ösztöndíjat kapott az Egyesült Államokba, Colorado-ba, és tagjai ott is telepedtek le. Takács-Nagy Gábor 1992-ben kivált az együttesből és visszaköltözött Európába, azóta Svájcban él, a genfi Zeneakadémia tanára. 2002 óta vezényel, 2007 óta a Verbier Festival (Svájc) Kamarazenekarának zeneigazgatója, koncertjein világhírességek szerepelnek. 2011-től kezdődően az angol Manchester Camerata zenekar vezető karmestere. A MÁV Szimfonikus Zenekarnál 2010-től 2012-ig vezető karmester és művészeti vezető volt, jelenleg a zenekar állandó vendégkarmestere.

A hangverseny legnagyobb szenzációja MAXIM VENGEROV hegedűművész fellépése, aki a világ legkiválóbb hegedűművészeinek egyike. Gyakran emlegetik úgy, mint korunk legnagyobb vonós-hangszer játékosát. 1974-ben született, öt éves korában kezdett hegedülni. 10 éves korában első díjat nyert a Fiatal Hegedűsök H. Wieniawsky Nemzetközi Versenyen. 1990-ben Londonban megnyerte a Carl Flesch Nemzetközi Hegedűversenyt, azóta koncertező hegedűművész. Már az első években több CD-je jelent meg és ezekre lemezdíjak sokaságát kapta. Intenzíven foglalkozik vezényléssel is. Sokfelé tanít, többek között Svájcban a Menuhin Zeneakadémián és a Londoni Királyi Zeneakadémián. Az 1727-ben készült „ex-Kreutzer” Stradivari hegedűn játszik, Jasha Heifetz egykori vonójával.

Maxim Vengerov és a MÁV Szimfonikus Zenekar együttműködése nem újkeletű, legutóbb a pandémia kellős közepén, 2021. februárban a Müpában adtak közös online koncertet, Takács-Nagy Gábor vezényletével.  

A HANGVERSENY MŰSORA

BRAHMS: HEGEDŰVERSENY,  D-dúr, op. 77

I. Allegro non troppo          II. Adagio

III. Allegro giocoso ma non troppo vivace

 

Johannes Brahms (1833-1897) Hamburgban született. Tehetségét korán felfedezték, csodagyermekként tartották számon, a család anyagi gondjai miatt mégis arra kényszerült, hogy a puszta megélhetésért matrózkocsmákban zongorázzon. Bár fiatalon elkerült szülővárosából, a gyermekkori benyomások mélyen beivódtak lelkébe. Egész életművét, még legderűsebb, jókedvű műveit is áthatja valamilyen halvány borongás, mint szülővárosát a közeli tenger párája.         Húsz éves korában a világhírű magyar hegedűművész, Reményi Ede zongorakísérője lett, majd kapcsolatba került a kor másik nagy magyar hegedűművészével, Joachim Józseffel is. Ő mutatta be Brahmsot Lisztnek és Schumannak, ő írta Brahmsról az első lelkesült méltatást a Neue Zeitschrift für Musik című zenei szaklapban. 1857-ben Detmoldba, 1862-ben pedig Bécsbe költözött, ott élt haláláig. Bécs mindmáig a magáénak vallja, bécsi zeneszerzőnek tünteti fel Brahmsot — de az a bizonyos északi-tengeri pára ott lebeg legbécsiesebb művei fölött is. Remekműveket írt zongorára, nagyszerű kamarazeneműveket, dalokat és kórusműveket komponált, igazi kifejezőeszköze azonban a zenekar volt. Hatalmas becsvággyal és még nagyobb felelősségtudattal nyúlt ehhez a varázslatos eszközhöz; zenekari művei révén lett igazán népszerű és e művek jelentik életműve igazi csúcsait.

A Hegedűversennyel kapcsolatban is ugyanazt a két nevet kell megemlítenünk, amelyek Brahms egész zeneszerzői pályáján meghatározó fontossággal, újra meg újra előfordulnak: Beethovenét és Joachim Józsefét. Beethoven az eszménykép, a mérce, akinek egyetlen hegedűversenye lezárja a korábbi zeneszerzők hegedűversenyeinek sorát és új fejezetet nyit, utat mutatva későbbi generációk szerzőinek. Joachim az erőt adó, támogató jóbarát, aki mindemellett pótolhatatlan segítséget nyújt a vonós hangszerek technikai lehetőségeinek megismerése terén. A Hegedűverseny létrejötte neki köszönhető, komponálás közben vele értekezett Brahms hegedű-technikai kérdésekről és hallgatott tanácsaira. Ő játszotta a darab ősbemutatóját 1879. január 1-jén, Lipcsében. A Gewandhaus-zenekart a zeneszerző vezényelte. A művet hamarosan bemutatták Pesten is — előbb, mint Bécsben.

A Hegedűverseny 1878 nyarán, a Wörth-i tó partján készült, ugyanott, ahol egy évvel korábban a II. szimfónia. Szembetűnő a párhuzam: a szimfónia hangneme is D-dúr, mindkét műre a békés, derűs, örömteli, a természet közelségétől ihletett hangulatvilág jellemző. 

A Hegedűverseny első tétele puritán módon, unisono (egy szólamban) kezdődik, a mély vonósok, fagott és kürtök fátyolos, borongós hangszínével bemutatott, szűkszavúan egyszerű témával, amely azonban igen hamar erőre kap és néhány ütem múlva határozott, férfiasan erőteljes motívummal folytatódik. A melléktéma, melyet oboa, fuvola és hegedűk mutatnak be, érzelmes, szeretetteljes, de ennek kifejező ereje is változik, a gyengédtől a szelíden szenvedélyesig. Azért fontos hangsúlyozni a témákon belüli energiák változását, mert ezek az érzelmi fokozások a továbbiakban az egész tételt meghatározzák: a hallgató valósággal sodródik a zenei érzelmek hullámzásával.

A beethoveni örökség abban is megnyilvánul, hogy milyen terjedelmű és súlyú a zenekari bevezetés, különösen pedig a szóló-hegedű színrelépésekor. Mint ott, mélyből kiinduló, hármashangzatfelbontásos „íme, itt vagyok” gesztussal lép be a szóló és csak azután szólaltatja meg, csodálatosan énekelve a főtémát. Beethoven-i léptékű a tétel hatalmas mérete, a szóló-tutti (teljes zenekar) részek hagyományos váltakozása, a szonátaforma szerkesztési elveinek megvalósítása. A tétel súlyával arányosan jelentős a visszatérés előtti nagy kadencia is.

A második tétel a bemutatón többek erős ellenérzését váltotta ki, elsősorban azzal, hogy a zeneszerző megosztja a szólóhangszer „dicsőségét” és a tétel lélegzetelállítóan szép, hosszan kibomló alaptémáját az oboával játszatja el. A később belépő szóló-hegedű a téma kivirágzó, díszített, továbbfejlesztett kidolgozását adja elő, majd élénkebb középrész után az oboás főtémának a szólóhegedű gyöngysoraival körülfont visszatérése zárja le a költői, átszellemült, ahogy Tóth Dénes írta: „meleg szívvel írt" tételt.

 A harmadik tétel gyors, jókedvű rondó. Felirata szokatlanul hosszú: játékos, de nem túl gyors allegro. Főtémáját, amely dacosan ritmikus és többek véleménye szerint magyaros karakterű, előbb a szólóhegedű, majd harsány jókedvvel a teljes zenekar mutatja be. A rondó közjátékai közül az első a Brahms-ra olyannyira jellemző, sorozatos nyújtott (úgynevezett pontozott) ritmusokra épül — ez a tématípus mindig határozott, férfias. A második kedvesen játékos és benne az eddigi páros ütem hármasra, ländler-szerűre változik. Ezekből az anyagokból épül fel a tökéletesen arányos formaszerkezetű tétel, melynek végén a szólóhegedű még egy kisebb kadenciában is előléphet. Ezután az eddiginél gyorsabb, játékos indulózene következik, majd kedvesen tréfás ötlettel a zene „elfárad” és majdnem megáll, hogy aztán utoljára összegyűjtve erejét, kirobbanó vidámsággal érjen véget.

 A szóló-hegedűs számára rendkívüli feladatot jelent ez a mű, igen magas fokú hangszeres tudást és muzikalitást igényel. A zongoraversenyekkel ellentétben itt a szólóhangszer valóban „violino principale”, uralkodó hegedű, de nem önkényuralkodó: mindvégig szeretetteljes harmóniában él népével, a zenekarral. A Hegedűverseny a dallamok, ritmusok, harmóniák, formák és az érzelmi kifejezés bámulatosan tökéletes egységében fogant, utolérhetetlen remekmű élményét ajándékozza a hallgatónak.

 

BRAHMS: II. SZIMFÓNIA D-dúr, op. 73.

I. Allegro non troppo.            II. Adagio non troppo. 

III.Allegretto grazioso (Quasi Andantino). IV. Allegro con spirito.

 

A szimfónia műfajában Beethoven volt Brahms számára a példakép és a mérce: hogy méltó legyen hozzá, első szimfóniáján közel húsz évig dolgozott. Ezzel megtört a jég: a második szimfónia megírásához már alig néhány hónapra volt szüksége. Zenetudósok hívták fel a figyelmet a párhuzamra, amely Beethoven V. és VI., illetve Brahms I. és II. szimfóniája között fennáll: mindkét mesternél a c-moll hangnemű, súlyos drámai mondanivalót hordozó mű után rövid idő alatt készült el a következő, amely derűsen hirdeti a természet szépségét, az élet örömét.

Brahms 1877 nyarán Ausztriában, a Wörthi tó partján fekvő festői üdülőhelyen, Pörtschach-ban vetette papírra az új művet, amelyet ugyanabban az évben, december 30-án mutattak be a Bécsi Filharmonikusok, Richter János vezényletével, óriási sikerrel. „Ami itt elénk tárul, az mosolygó élet, boldog, hömpölygő áradás és virágzás” — írja róla egyik elemzője, La Mara; nem véletlenül, sokan Beethovenre utalva „pasztorál-szimfóniának” nevezik a művet. Már az első tételre ez az áradás jellemző: a klasszikus szonátaforma szabályainak megfelelő főtéma-melléktéma szerkezetben legalább hat, egyéni arcélű zenei gondolat tör elő és folytonos gomolygó mozgással sodorja egymást, úgy, hogy hol egyik, hol másik tűnik fel a hömpölygő folyam felszínén. A tétel legelején a kürtök mutatják be a főtémát, az a hangszercsoport, amely hagyományosan a természetábrázolás eszköze. A mély vonósokon felhangzó melléktéma a meghatottan örvendező emberi lélek képe, amely hol játékos, hol férfiasan energikus kísérőszólamokat hív elő — mindez olyan öntörvényű természetességgel történik, mintha a zenét nem is kellett volna megírni: magától jött létre, mint egy természeti jelenség.

A második, lassú tétel a gordonkák mély érzelmeket kifejező, vágyódó dallamával indul, amolyan végtelen dallammal, melyet a hegedűk folytatnak, majd a kürt vezetésével a fúvósok válaszolnak rá. Az egész tételre a végnélküli, parttalan folyamat jellemző: az eltolt ritmusú kísérő szólamok gondoskodnak arról, hogy a hallgató ne érezzen metrumot, nincsenek ütemek, periodikusan ismétlődő hangsúlyos helyek, csak az érzelmek, melyek a gyengédségtől a viharos szenvedélyig végig járják az emberi lélek egész színskáláját.

A harmadik tétel jókedvű, tréfás, táncos karakterű scherzo, két trióval (középrésszel), melyeknek nemcsak témája, hanem ritmusa is erősen különbözik a főrésztől — noha az első trió felismerhetően annak variánsa .Az első trió kecses, könnyed zenéje mintha tündérek, a másodiké viszont súlyoslábú férfiak ugrós tánca lenne.

A negyedik tétel a vonóskar halkan, fojtott hangon előadott, folyondár-szerűen tekergő témájával kezdődik: akár erdő sűrűjében láthatatlanul surranó patak. Az egész zenekar váratlan forte belépésével hirtelen kivilágosodik a kép és ettől kezdve a fékezhetetlen örömmámor zenéjét halljuk. A szinkópás ritmusú második téma ünnepélyes fénnyel vonja be a boldog ujjongást.